Ki tudja elképzelni, hogy egyetlen tárgya sincs?

Az EMBER ott áll az Appelplatzon, anyaszült meztelenül. Semmi, de semmi nincs a földön, ami az övé. Egyáltalán: mi az emberé? Személyisége kisugárzása, tudatalattijában az emberi tartás, tudatában a remény, hogy gyorsan elmúlik, ami van, hogy kap még öt korty löttyöt, és hogy a jó oldalra szelektálják.

Aztán az EMBER egyszer csak visszatér. A városba, ahonnan elhurcolták, a házba, ahol született, a házba, amely apjáé, anyjáé, tehát az övé. És az embert kidobják saját házából, mert azt már idegen családok lakják. Abból, ami ő tizenkilenc hónappal azelőtt volt, e ház gondtalan, elkényeztetett gyermeke, semmi nem maradt, csak az emlék a lelkében.

Az EMBER becsenget háza kertészének kapuján. Az egész család összefut. Az asszony sírva ölelgeti, köténye sarkába törli a szemét. „Hol vannak a többiek?” – kérdi. Húgommal egyidős kislánya szokta örökölni a kinőtt ruhácskákat. Hozza húgom egy-egy ingecskéjét és hálóingét,

„...hátha Gilike is megjön, talán még jó lesz neki...”

Aztán előkerül egy kedves cselédlány, akit mi hoztunk fel a tanyáról, és amikor férjhez ment, kapott egy szobabútorra való fát stafírungnak. Ő is sírva ölelget. Elhozta a saját kezével, nálunk írt szakácskönyvet, ilyen bejegyzésekkel: „a receptben 20 deka cukor van, de »mi« csak 10 dekát teszünk bele”. „Mi”, mert ő úgy érezte mindig is, hogy hozzánk tartozik...

Szomszédok jönnek fényképekkel...

Az EMBER lázasan kutat minden után, ami kézzel foghatóan igazolja emlékeit, a szertefoszlott, immár valószerűtlenné vált, visszahozhatatlan gyermekkorát, az Auschwitz előtti életét, amely talán nem is volt soha az övé.

Gyűlnek a tárgyak. Felbecsülhetetlen értékük van, valaha édesapám, édesanyám, a húgom is megérintette őket. Minden tárgy beszédes tanúja az elveszett múltnak. A tárgyaknak lelkük van, a tárgyak beszélnek. Családi hagyományaink szerint „igaztörténet”-eket mesélnek.

A rózsaszín felhők ködébe vesző gyermekkorom, amelyet nem lehet eléggé idealizálni ahhoz, hogy visszaadjam valós hangulatát, egész életemet végigkíséri. A lelkem mélyén belekapaszkodtam ebbe a tizennyolc és fél évbe, ez adott támaszt, erőt, emberséget, ami most már kitart, ameddig kell.

(Részlet Fahidi Éva: A dolgok lelke című könyvéből)