Fahidi Éva: A szerelem alanya és tárgya

... én a lágerben megtanultam: a legjobb páncél, ami megvédi az embert, a saját emberi méltósága. Az alapszabályok egyszerűek: mosdani, fogat mosni, naponta tiszta fehérneműt felvenni, úgy kell, mint otthon. Mindenkivel ember módra kell bánni – ugyancsak, mint otthon.

...Baranya Megye Pártfőtitkára, a Baranya Megyei Pártlap Főszerkesztője meg a családjaik összesen nem rendelkeztek akkora hatalommal, hogy szert tudtak volna tenni összesen kettő darab kávédarálóra, plusz kettő darab kávéfőzőre! De a két férfi közül bármelyik, bárkire mondhatta, bárkiről megkérdezhette, hogy „ez az ellenség még ott van?”.

.... nem volt elég tág az atyai horizont, se nem elég színes az atyai fantázia: nem tudta elképzelni feleségét és kisebbik, imádott lányát egy hullahegy közepén, vagy engem csont-bőrig lefogyva, kényszermunkásként egy német koncentrációs táborban. Apám éppen úgy nem ismerte fel, hogy menekülnie kell, nem pedig alkalmazkodnia, mint az a béka, amelyik szépen hozzászokik a forró vízhez, amíg meg nem fő a fazékban.

Szabó Réka azt kérdezte:
– Éva, el tudod képzelni, hogy színpadon táncolsz?
– Miért is ne? – feleltem kérdéssel.

Ez a családi krónika szerinti hiteles történet arról, ahogy Dédike földjét felosztották az unokái. Hogy Dédike a szíve mélyén mit érez?… Mindenesetre továbbra is, túl a kilencvenen reggelente megnézi a tükörben, hogy egyenes-e a csík a lába szárán hátul a harisnyáján...

Apám pénzét látták rajtam csillogni, mikor már az emléke sem volt meg, és „jópartí”-ságom nimbusza körüllengett még akkor is, amikor fele királyságom odaadtam volna egy proletár atyáért, akit éppen leütött a hajókötél.

Szorongva ülök azt a bizonyos nászéjszakát megelőző percekben a fürdőkádban. Pityuka, gondolom, joggal kíváncsi. Mégis, úgy élem meg, hogy rám töri a fürdőszobaajtót. Aztán azt hallom, telefonon beszél a szobából a bátyjával – aki szintén kíváncsi -,...

Hédi kleptomániás lett. Ő is túl volt a 90-en, amikor meghalt, de amíg élt, nem lépett az utcára smink nélkül. Utolsó pillanatig Dr. Weil Géza szépséges felesége volt.

... és mélyen belenézett a szemembe és azután csak azt a szempárt láttam, nevettünk egymásra, csak ez a nevetés volt a valóság, és ahogyan néztük egymást. És nem tudtuk, hogy ez a tekintet, amivel nézzük egymást a halálig tart, 52 esztendeig.

... nagyon sebesen elhallgattunk. Ebbe olyan jól belejöttünk, hogy hangunk sem volt az államosításnál, az egyházi és egyéb javak elkobzásánál, a kuláknak kinevezett parasztok megsemmisítésénél, a kitelepítésnél, az erőszakolt szövetkezesítésnél, az oktatás államosításánál, és még mi mindennél!

Amikor már nem volt, magával vitte a vigaszt és minden olyan mondatot, amelyre már csak ő tudta mondani a választ mindenki helyett, aki menthetetlenül elment, arra hogy:
– Emlékszel még?

...álljon ide, aki soha egy gémkapcsot sem vitt haza az irodájából. Egy csavart a raktárból, egy kalapácsot a műhelyből. Mindnyájan loptunk? Igen. Mindnyájan becstelen emberré lettünk? Igen. Engem és a hozzám hasonló neveltetésűeket úgy demoralizált az, ami körülvett bennünket, hogy csak húztunk egyet a vállunkon. Ha mi nem, akkor más úgyis...

Egyszer, amikor nagyon sok idő eltelt már, mindennek más a jelentősége. És ha az a buta kisfiú nem akarja észrevenni, hogy neki szól az egész parádé, akkor az öreg kislány, csúnyán és nevetségesen, felmászik a színpadra, és táncol 90 éves korában, először életében.

Sajátságos, fanyarkás illata van, nem mindenki szereti. De a tücskök, bogarak, minden kis ízeltlábú belebujik, benne muzsikál, elcincogja utoljára, hogy van még tisztesség! Én meg nagyon szeretem. Nagyon szeretem. Kimondhatatlanul szeretem!